Reggel Daliban


Virrad. Az Erhai-tóból felbukkanó nap még nem látszik, de fénye már felragyog a Himalája előhegysége, a Cangshan-hegy gerincén. Dali óvárosában életre kel a piac. Először a locsolóautó jön a szürkületben, harsány kínai operaáriát játszva, hogy időben ki lehessen térni előle. Aztán kofák jönnek a környező falvakból, bai népviseletben, hátukon, kosárban, vagy kétkerekű kordén hozva az éjszaka szedett termést.




A halal húsboltban ínycsiklandozó húsdarabokat függesztenek ki, az elhaladó férfiak lelassítanak, hozzáértően méregetik őket. A baiok egy része a mongol hódítás óta muszlim, boltjaikon és kifőzdéiken kínai és arab betűs a felirat. A boltban bai népzene szól, a boltos kislánya kiperdül a bolt elé, önfeledten táncol rá.


A piaci kifőzdékben miant mérnek, forró, csípős tésztalevest, tetején kanál darált hússal. Az árusok felváltva jönnek enni egy-egy tállal, a Himalája alatt hideg a reggel, míg fel nem kel a nap. A másutt bambuszgőzölőben árult töltött batyukat, a zöldséges baozit és a húsos jiaozit itt nem kapni, azok két yüannal többe kerülnek, túlságosan drágák már a piac népének.



Idős bai asszony gyógynövényből készült illatos gömböket árul. „Mire jók ezek?” „Mosdásra, kedveském. Szappannak. Vegyenek, csak két yüan darabja.” Mindannyian veszünk, a néni arca ezer jókedvű ráncba szalad. „Kérdezd meg, hány éves!” sürgetnek. „Nyolcvan vagyok, fiacskám”, neveti el magát. A ráncai többre vallanak, de a mosolya lánykora óta nem öregedett. „Aztán el ne felejtsék, ez szappan, mosdásra való. Nehogy megfőzzék teának!”




Forradalom alulnézetből

Ivan Vlagyimirov: A cári képek és sasok elégetése, 1917. május 5.

November hetedike, az októberi forradalom évfordulója. Iskoláskorunk meghatározó ünnepsége. Lenin elhagyta a Szmolnijt, felhívást intézett a forradalmárokhoz. A Téli Palotát körbevették. Az Aurora ágyújának szavára megindult a felkelés. A kadettek elkeseredetten védekeztek, de a forradalmárok behatoltak a palotába, és véget vetettek a cár uralmának (merthogy a februári forradalommal és az Ideiglenes Kormánnyal nemigen terheltek bennünket). Bors Gergely bácsiról nem esett szó.

A forradalom századik évfordulóján egy másfajta, kevésbé közismert krónikával emlékezünk erre a napra, és mindarra, ami utána következett.

Ivan Vlagyimirov: Pusztítás a Téli Palotában, 1918

Sok évvel ezelőtt már közöltünk néhányat Ivan Alekszejevics Vlagyimirovnak (1869-1947) a forradalomról készült akvarelljeiből. Hogy most újra visszatérünk hozzá, az nem csak az évfordulónak köszönhető, hanem annak is, hogy időközben az orosz neten még több darabot tettek közzé e sorozatból, és fény derült e különös képek keletkezéstörténetére is.

Mert különös, hogy Ivan Vlagyimirov, a szovjet kor Vörös Zászló érdemrenddel kitüntetett történeti és csataképfestője, a Forradalmi Művészek Szövetségének tagja, a polgárháború 1930-as években közzétett hivatalos történetírásának illusztrátora, Lenin, Sztálin és Gorkij arcképfestője, és az 1937-es világkiállítás szovjet pavilonjának dekorátora olyan képeket is festett, amelyeken nyilvánvalóan tanúságot tesz a forradalmárok korlátoltságáról és kegyetlenségéről éppúgy, mint áldozataik iránti szimpátiájáról.

Ivan Vlagyimirov: Pétervár utcáin, 1918

Vlagyimirov, aki az 1890-es években párhuzamosan végezte el a katonai és képzőművészeti iskolát, hamarosan az orosz hadsereg hivatalos csataképfestőjévé vált. Végigkísérte az 1904-es orosz-japán háborút, majd 1914-től az első világháborút is. Minthogy anyja angol volt, kiváló londoni kapcsolatokkal is rendelkezett, s a háború kitörésekor a londoni The Graphic kérte fel rendszeres képes tudósításra a keleti frontról. A háború alatt több mint száz ilyen festménye jelent meg „John Wladimiroff” aláírással a folyóiratban, amely 1918-ban fényképet is közölt róla ezzel a felirattal: „Mr. Wladimiroffnak köszönhetően The Graphic az ország egyetlen folyóirata, amely valósághű rajzokat közöl a forradalomról”.


A rajzok, mint látjuk, valóban kendőzetlenül realista képet adnak a forradalomról, amit az is elősegített, hogy Vlagyimirov 1917-18-ban a pétervári rendőrség tagjaként szemtanúja volt mindannak, amit lefestett. Hogy mi volt róla a véleménye, azt a The Graphicban megjelent néhány rajz címe tanúsítja: „A bolsevikok barbársága”, „A lenini rémuralom okozta káosz”, „Anarchia Oroszországban”, „Forradalom, erőszak és rablás”. A képek közzététele azonban 1918 nyarán megszakad. Vlagyimirov valószínűleg ekkor ébredt rá, hogy az átmenetinek hitt helyzet tartós lesz. Ám a forradalom megörökítésével továbbra sem hagyott fel.

Ekkortájt kerülhetett kapcsolatba Frank Golderrel, aki a későbbi amerikai elnök, Herbert Hoover élelmiszersegély-programját jött felügyelni Oroszországba. Golder egyúttal anyagot is gyűjtött a Hoover által a Stanford Egyetemen felállított Hoover War Library számára, és Vlagyimirov képeit kitűnő kortárs dokumentációnak tartotta. Sorra vásárolta őket, majd távozása után a program másik munkatársa, Donald Renshaw folytatta a gyűjtést. Az egyik képen ez az aláírás olvasható: „Mr. Renshawnak a petrográdi éhínséges évek emlékére, őszinte tisztelettel. John Wladimiroff, 1923. június 19.”

Ivan Vlagyimirov: A Vöröskereszt vagonjának kifosztása, 1922

Ma Vlagyimirov 37 „forradalmi képe” látható a Hoover Institutionben, ahol, míg élt, aláírását letakarták, hogy bajba ne kerüljön. Tíz további képe 1953-ban bukkant fel árverésen, ezeket ma a Rhode Islandi Brown University őrzi. Ezek a képek egyedülálló ablakot nyitnak arra a szörnyűségre és szenvedésre, amelyet a kortárs propaganda eltagadott, s amelyet a későbbi történetírás sem tud ilyen plasztikusan megeleveníteni.

Ivan Vlagyimirov: A forradalmi bíróság halálra ítéli a földbirtokost és a papot, 1919

Vlagyimirov „titkos festészete” csak idén talált haza Oroszországba. A moszkvai Kortárs Történelmi Múzeum ez év februárjában, a februári forradalom századik évfordulóján rendezett először átfogó kiállítást a forradalom és polgárháború alatt készült műveiből. Az Amerikában őrzött festmények ugyan csak reprodukción voltak láthatók, de kiállították azt a Vlagyimir Ruga magángyűjteményében őrzött tucatnyi képét is, amelyek azt ábrázolják, hogyan sajátítja ki és zülleszti le az új „uralkodó osztály” az előző évszázadok alatt felépített kultúrát.

Ivan Vlagyimirov: A Pravdát olvasva, 1918-1923 k.

rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev rev

Ivan Vlagyimirov: Az utolsó út, 1918.
Az Amerikában őrzött első változaton látható, hogyan takarták el a festő aláírását


Temetés Yangshuóban


Reggel hét óra van. Yangshuo ébred. A sötétséget először egynemű, szürke világosság váltja fel, majd a szemközti ház párkánya színesedni kezd. Harmadik emeleti szobámból látom, ahogy a színes fény egyre lejjebb ereszkedik a ház falán. Lemegyek én is, együtt érünk az utcára. Mire a reggelizőhöz érek, az egész néptelen utcát elönti a ragyogó reggeli napfény. Az ujgur kifőzdében most gyújtottak a tűzhelybe, nekem készítik az első levest.

Yangshuo kikötője reggel

Yangshuo ritmusát a nagy hajók határozzák meg, amelyek Guilinból jönnek le nap mint nap a Gyöngy-folyó csodálatos karszthegyei között. Délután két óra tájban kötnek ki, turisták százait ontva a partra, s a város lakóinak kettőtől éjfélig kell megkeresniük a betevőt utcai árusként, szállodásként vagy vendéglősként. A reggel azonban csak az övék. A turisták még alszanak az éjfélig tartó Zhang Yimou-megashow után, vagy még az este visszabuszoztak Guilinba. Ilyenkor lehet a maguk dolgával foglalkozni, felsöpörni az utcát, kiülni az üzletek elé beszélgetni, elrendezni az árut a polcokon. És temetni.

Még az ujgur étteremben ülök, amikor távoli, harsány kínai zene hangzik fel az utcán. Először úgy tűnik, mintha a szemetes vagy a locsolókocsi szokásos melódiája lenne: az előbbi azért zenél, hogy hozzák le a szemetet, az utóbbi, hogy táguljanak előle. De aztán egy riksa halad el a bolt előtt, hátulján színes koszorúval, s két kézzel szórják róla a kilyuggatott sárga papírokat, a halottpénzt.


A kocsi után tisztes távolságban jön a halotti menet. Elöl a közeli rokonok fehér turbánban, fehér gyászruhában, az elhunyt képét hordozva. Utánuk a koporsóvivők. Nyolcan-tízen cipelnek egy olyan, rudakból és kötelekből álló faalkotmányt, amelynek struktúráját szemmel láthatóan évszázadokkal ezelőtt találták ki, és jól kitalálták, mert azóta nem változott. Ugyanilyen archaikus a koporsóvivők arca is. A nagy háborúk előtti kínai fotóalbumokat nézve feltűnő az arcok zártsága, idegensége, a helyi kultúrába való bezárkózása. A huszadik század viszontagságai sokat lazítottak a kínaiak arcán, ahogy persze minden más archaikus kultúra arcán is. De itt, Yangshuóban, a turistaváros turisták nélküli reggelén ezeken a koporsóvivőkön és sírásókon a száz évvel ezelőtti fotográfiák európai kultúra által még érintetlen arcai bukkannak fel újra valahonnét a város ismeretlen bugyraiból.





A színes papírokkal beburkolt koporsó tetejéről kitárt szárnyú fehér gólya rugaszkodik el az ég felé, mintha a halott lelke rugaszkodna el a földtől. Eszembe jutnak egy egészen más kultúrából Bulat Okudzsavának Vlagyimir Viszockij halálára írt sorai:

Белый аист московский на белое небо взлетел,
черный аист московский на черную землю спустился
Fehér moszkvai gólya szállt a fehér égbe fel
fekete moszkvai gólya ereszkedett a fekete földre alá.



A menetet három zenész zárja be, két férfi suonával, kínai töröksíppal, és egy nő két dobbal. Ők szolgáltatják az egész utcát átható éles, monoton gyászdallamot, amelynek ritmusára a menet a folyópart felé halad, s az előttük járó riksa a halottpénzt szórja. A riksa előtt kellő távolságban időnként egy-egy vörös petárdát is robbantanak, füstje pár percre eltakarja a menetet az üzletek elé kiállt nézők elől. Csupa helyi arc, nincs köztük idegen. Délelőtt a város a maga életét éli, a maga halottait búcsúztatja.



A menet nyomába eredek, ahogy végigmennek a folyóparton, végig a kikötő melletti nagy fedett galérián, amelyben délután lépést sem lehet tenni az árusok és vásárlók tömegétől, de ilyenkor még teljesen kihalt. Kíváncsi vagyok, vajon bárkára teszik-e a koporsót, és a folyón túlra szállítják-e, mint sok kultúra teszi, de nem. Elhaladnak a kikötő mellett, s a galériát elhagyva elindulnak felfelé a keskeny hegyi ösvényen. Akik idáig hozzám hasonlóan a menethez csapódtak, itt már elmaradnak tőlük, s én is, ha ez a szokás.




Hogy mi történik ez után, azt majd délután, a Yulong folyó mentén biciklizve tudom meg. Kis útmenti temető mellett haladok el. Négy-öt nagy, kör alakú sír van benne, mintha nagy kőkutak lennének. Az egyiket szemmel láthatólag frissen falazták, színültig meg van töltve földdel, s tetején áll a nemrég ráhelyezett, immár üres koporsó. Körben petárdák, füstölők, üres üvegek.



Visszaindulok a folyó mentén. A halottpénzt és a petárdák maradványait már összesöpörték. A halotti menet útvonalának mentén végig kis piros kupacok várnak elszállításra, isa, por és hamu.


A magányos fog


Fájt már a foguk? Úgy istenigazából? Akkor belátják, hogy a fenti oszmán kézirat-illusztráció, amelyen a világegyetemben semmi más nem létezik, csak a fájós fog, amelynek vörösen izzó belsejében kígyók és ördögök gerjesztenek pokoli kínokat, és körötte a részvétlen, hűvös csillagos űr, egyálalán nem naiv metafora, hanem a valóság lehető legpontosabb ábrázolása.


Ahány fog, annyi pokoli fájdalom. Ha az ember hősiesen végiglapozza az isztambuli könyvbazár kicsi üzleteinek orvosi kéziratait és külön lapokon árult képeit, a pokolnak több bugyrát járja be, mint Dante.

Ennek az elefántcsontból faragott fogmodellnek néhány képe pontos forrásmegjelölés nélkül kering a neten. Egy megbízhatónak tűnő oldal 1780 körüli dél-francia munkának tartja. A datálás valószínűleg helyes, de az eredet inkább oszmán, hiszen a faragvány korabeli oszmán kézirat-előképei ma is megtalálhatóak az isztambuli könyvbazárban.

De ahol legnagyobb a szükség, a legközelebb a segítség. A fenti ábrák ugyanis olyan kéziratok illusztrációi, amelyek a baj súlyosságának felmutatása után mindjárt gyógymódokat és megelőző eljárásokat is kínálnak ellene.


Az iszlám fogorvoslás Mohamedre vezeti vissza eredetét, aki külön hadithban – összegyűjtött mondásaiban – adott rá utasítást, hogy a hívő naponta legalább kétszer-háromszor mosson fogat. Rá hivatkozik a nagy 10. századi arab orvos, Ibn Sina avagy Avicenna, aki híres Al kanun fi al-tibb (Az orvoslás kánonja) c. művében útmutatást ad a fogak kezeléséhez, fúrásához, fájdalomcsillapításhoz, és a műfogaknak arany dróttal az állkapocshoz rögzítéséhez is.


Avicenna műve volt az oszmán orvosok kanunja, zsinórmértéke is. Az oszmán városoknak nélkülözhetetlen intézménye volt az ispotály, darüşşifa, ahol rendszeresen végeztek sebészeti és fogászati műtéteket is. A műtétekhez szakemberek kellettek, a szakemberek pedig kézikönyvekben adták tovább tudásukat. Az első oszmán orvosi kéziratok, Bereket Tuhfe-i Mubrizi, Ahmadi Tarvih al-ervah és Hacı Paşa Müntehab al-şifa c. munkái a 14. századból származnak, és részletesen foglalkoznak a fogak kezelésével és anatómiájával is.

A 15. században két fontos tényező vezetett az oszmán fogászat fellendüléséhez. Egyfelől II. Mehmed szultán fényes udvart rendezett be az 1453-ban elfoglalt Konstantinápolyban, ahová az egész birodalomból sereglettek a képzett orvosok. Itt állította össze 1465-ben az első oszmán sebészeti enciklopédiát, s egyben az első illusztrált oszmán orvosi munkát Şerefeddin Şabuncuoğlu ispotály-főorvos Cerrâhiyyetüʿl-Hâniyye (A birodalom sebészete) címmel. Képei között bőven találni fogorvosi ábrázolásokat is.



Másfelől pedig az oszmán praxissal ötvöződött az a tudás, amelyet az 1492-ben Spanyolországból kiűzött zsidó orvosok hoztak magukkal Konstantinápolyba. Az első oszmán fogorvosi monográfiát a szefárd Moses Hamon (Ibn Hamun) írta Szulejmán szultán udvarában. Ennek illusztrációi már Şabuncuoğlu képeit fejlesztik tovább.



Ibn Hamun tudását és illusztrációit számos további kézirat veszi át, bővíti és variálja, Şemseddîn-i İtâkki 1632-es orvosi összefoglalójától – amelybe már Andreas Vesalius 1543-as De humani corporis fabricájának reneszánsz anatómiai ábráit is átveszi – az erzurumi szúfi İbrahim Hakkı 1765-ös nagy Marifetname enciklopédiájáig, amely az oszmán orvostudomány megkoronázása és utolsó nagy alkotása volt.


Ez a kéziratos irodalom sokféle változatban virágzott a 19. század végéig, míg csak az európai orvostudomány és a könyvnyomtatás fokozatosan fel nem váltotta. Vajon melyik műhöz tartoztak a világűrben magányosan szenvedő fogak, üregükben egy-egy kis pokollal? Nem tudjuk. A vigasztalan szenvedésnek ezeket a metaforáit ma önálló laponként árulják az isztambuli könyvbazárban, elszakítva őket ezer év felhalmozott orvosi tudásától, amely segíthetne rajtuk.