Az utolsó annexió


Hauszmann Alajos a historizmus egyik legjelentősebb magyar képviselője, Budapest-szerte számos épület fűződik a nevéhez. Ilyen a Döbrentei utca 8. alatt álló bérpalota is, amelynek megépítésével első megrendelői egyike és régi barátja, Kégl György (1822–1908) politikus – szegről-végről Kégl Sándor, a macskabarát iranista rokona – bízta meg az addigra már befutott építészt. A megbízásban valószínűleg közrejátszott egy korábbi, kis híján végzetes baleset is: egy kacsavadászat alkalmával Kégl ugyanis kilőtte az akkor még pályája elején járó Hauszmann metszőfogát. Az efölött érzett lelkiismeretfurdalásának is köszönhető, hogy Kégl haláláig kitüntetett figyelemmel volt iránta, ahogyan azt Hauszmann is említi naplójában.

A ház az idei Budapest100 keretében április 22-23. között nyitva állt a látogatók számára is. Az egykori lakók történeteit az itt élő Saly Noémi gyűjtötte össze. Ő maga így ír a házról Példabeszédek című könyvében (2015), a családi történet-füzér egyik szemeként:

„Anyám 1947-ben költözött a Döbrentei utcába. Két évvel voltak az ostrom után, a lakás három szobájából kettő fölé csak a csillagos vagy viharfelhős ég borult, mikor hogy, és a konyhának nem volt fala. Ja, a fürdőszoba fölött sem volt tető, már második éve zavartalanul hullott eső és hó a vaskos födémgerendákra. [...] Így lép be hát a napsugárban fürdő romhalmazba, üszkös gerendákon át ki az erkélyre. Kék a Duna, ezért úgy dönt: marad.”

Néhány házzal arrébb: a Döbrentei u. 16. az Attila út felől nézve, 1945; forrás: Ungváry Krisztián / Fortepan

Sokan megfordultak a házban az építéstől az 1950-es államosításig eltelt időben. Az egyik első lakó Abele Rezső volt fiumei kormányzó, aki 1897-es leváltását követően költözött Budapestre és itt élt 1923-ban bekövetkezett haláláig. Az Adriát felcserélte ugyan a Dunával, de a brand maradt: a fiumei kormányzói palotát éppúgy Hauszmann építtette, mint a Döbrentei utcai házat. Később, az 1920-as évek első felében itt talált új otthonra a monarchista orosz emigráció számos prominens alakja is. Pjotr Glazenap, Sztavropol korábbi katonai kormányzója vezetésével 1921-től itt működött a Fehér Légió adminisztrációs központja, amely a magyarországi orosz hadifoglyokból és az egykori osztrák-magyar hadsereg antibolsevista tisztjeiből kívánt hadsereget toborozni a Szovjetunió ellen. Ugyan Glazenap 1923-ban Münchenbe távozott, de a házban maradt az 1919-től itt élő Vlagyimir Malama egykori cári testőrezredes és családja. Lakásuk heti rendszerességgel politikai szalonnak adott otthont, amelynek célja az antanthatalmak helyi képviselőinek meggyőzése volt az oroszországi monarchia visszaállításának szükségességéről. A klub rendszeres látogatója volt a Malamával jó viszonyt ápoló Horthy Miklós is. Az orosz emigrációs szervezkedést ugyan 1925-ben külügyminiszteri utasításra felszámolták, a Malama-család azonban maradt a Döbrentei utcában. Felesége, Anna Szamojlova még férje 1935-ös nizzai halála után is Budapesten maradt. 1950-ben hunyt el, állítólag a szovjet katonáktól 1945-ben elkapott betegség következtében.

És élete vége felé, 1939-től itt lakott Medve Zoltán (1868–1943) Krassó-Szörény vármegye nyugalmazott főispánja is, aki főispáni pályafutásának betetőzéseként végrehajtotta a békeidők utolsó területgyarapítását: 1913. május 12-én annektálta Ada Kaleh szigetét.


Ugyan a belügyminiszteri utasítás teljes titoktartást írt elő, az eseménynek gyorsan híre ment. A Népszava így számolt be róla három nappal később, május 15-én, a Keleti Értesítő tudósítását átvéve:

„Az Orsova közelében fekvő Adakaleh nevü török szigetet Medve Zoltán dr. krassószörénymegyei főispán pünkösd hétfőjén, május 12-én a magyar kormány meghagyásából annektálta és azonnal birtokba is vette.
Orsováról jelentik, hétfőn délben 12 órakor Medve Zoltán főispán, Issekutz Aurél alispán és Podhraczky orsovai főszolgabíró egy csendőrtiszt és négy csendőr kíséretében megjelentek Adakaleh-szigetén és azonnal a kormányzói épületbe mentek, ahol a sziget kormányzója, Sherif Eddin bej fogadta őket.
A főispán fölmutatta a magyar kormány határozatát, amelynek magyar szövegét fölolvasta. A kormány e határozatában utasítja a főispánt, hogy Adakaleh-szigetét őfelsége a király nevében annektálja és azonnal birtokba vegye.
A főispán azután az alispánhoz és a főszolgabíróhoz fordulva, magyar nyelvű beszédben röviden vázolta az esemény jelentőségét és szivükre kötötte, hogy működésükben szigorúan ügyeljenek arra, hogy a sziget lakosságának eddigi szokásait, különösen vallásuk gyakorlatát tiszteletben tartsák és működésükkel igyekezzenek mielőbb elérni azt, hogy a lakosok minél előbb egyenjogú polgároknak érezzék magukat a haza többi fiaival. Végül fölszólította a főszolgabírót, hogy a szigetet mint Krassószörény megyéhez tartozó területet mint közigazgatási hatóság vegye át.
Az annexió megtörténtéről azután jegyzőkönyvet vettek föL Sheriff Eddin bej kormányzó kijelentette, hogy az annexiót tudomásul nem veheti, mert a török kormány részéről semmiféle utasítást nem kapott. Kénytelen tehát a jegyzőkönyv aláírását megtagadni és a sziget elfoglalása ellen tiltakozni. Medve Zoltán főispán utalt a magyar kormány határozatára és kijelentette, hogy a kormányzó tiltakozását figyelembe nem veheti. A főispán azonban kijelentette, hogy nincs kifogása az ellen, ha a kormányzó továbbra is a szigeten marad, amig kormányától részletes utasításokat nem kap. Erre a főispán meghagyta a csendőröknek, hogy az annektálás megtörténtének jeléül a csendőrök a szigeten maradjanak és ott a rend és csend föntartásáról gondoskodjanak, a főispán és kísérete ezzel eltávoztak a szigetről.
Egy ujabb orsovai távirat szerint Sheriff Eddin bej kedden este a szigetről elutazott, azonban senki sem tudja, hogy hova. Környezetében csak annyi hirlik, hogy a török kormány a sziget annektálása ellen a legerélyesébben tiltakozni fog a hatalmaknál.”


A külsőségek ellenére formális bekebelezésről volt csupán szó, egy több évtizede húzódó területi vita újabb epizódjáról. Ada Kaleh ugyanis már korábban is magyar fennhatóság alá tartozott. A Monarchia, kihasználva az orosz-török háborút előzetesen lezáró San Stefanó-i béke nyújtotta kiskaput, majdhogynem napra pontosan harmincöt évvel korábban, 1878 május 25-én foglalta el az al-dunai szigetet. A március 3-án megkötött egyezmény ugyanis a birtoklásáról nem rendelkezett, csak Ada Kaleh kiürítését és az ottani erőd lerombolását írta elő. A törököknek tehát mindenképpen le kellett volna mondaniuk a területről, aminek hovatartozása nem volt érdektelen a dunai birodalom számára: ellenkező esetben valamelyik szomszédos vetélytárs, Szerbia vagy Románia tehette volna rá a kezét a kereskedelmi és harcászati szempontból stratégiai helyen fekvő szigetre. Március-április folyamán a már addig is éberen figyelő osztrák-magyar diplomácia mozgásba lendült és hosszas egyeztetések után május 21-én – az oroszok hallgatólagos beleegyezésével – végül az osztrák-magyar és a török kormány képviselői megállapodtak Ada Kaleh ideiglenes osztrák-magyar megszállásáról, későbbre halasztva a végleges szabályozást.


Az ideiglenes megszállás negyven évig tartott. A felemás helyzet – osztrák-magyar katonai jelenlét mellett török polgári közigazgatás – rendezésének igénye magyar részről időről időre napirenden volt ugyan, de előrelépés az 1913-as annektálásig nem történt. Az annexióra egy, az 1878-as megszálláshoz nagyon hasonló politikai helyzetben került sor: a lépéssel a Monarchia elejét akarta venni, hogy az újabb egyezkedések – az első Balkán-háborút lezáró londoni tárgyalások – során valamelyik balkáni állam igényt tarthasson a szigetre. A magyar polgári közigazgatásba való betagolás azonban megmaradt névlegesnek, bár ez elsősorban nem Sherifeddin müdir tiltakozásának volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy az osztrák-magyar vezetés sem 1913-ban, sem később, a háború éveiben nem akarta beárnyékolni a Portával fennálló jószomszédi, majd szövetségesi viszonyt a sziget miatt. A lex Ada Kaleh végül sosem született meg, az „Ada Kaleh-kérdést” a két szerződő fél, az Osztrák-Magyar Monarchia, majd az Oszmán Birodalom felbomlása oldotta meg: az 1920-as sèvres-i, majd az 1923-as lausanne-i egyezmény a szigetet Romániának ítélte.


A negyven évnyi magyar uralom azonban nem múlt el nyomtalanul. Az okkupáció éveiben a sziget stratégiai jelentősége ugyan csökkent (csak a világháború alatt vált ismét jelentőssé, tudósított innen Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” is), fekvése mellett a szomszédos Orsovának és a közeli Herkulesfürdőnek is köszönhetően a sziget hamar kedvelt turistacélponttá vált, amint arról a korabeli újsághirdetések és az innen küldött képeslapok is tanúskodnak. De a sziget nem csak a turistákat vonzotta: Kúnos Ignác turkológus többször járt a szigeten, a gyűjtésben segítségére volt az a Mehmed Fehmi tanító és kereskedő, 1913 után az annexióellenes mozgalom vezére, aki a képeslapok tanúsága szerint nyomdát is működtetett és akit 1914-ben a szigetlakók a konstantinápolyi választókerület Ada Kaleh-i küldöttjének választottak. Kúnos itteni útjairól előadásokat tartott és cikkeket írt, gyűjtésének anyagát pedig önálló kötetekben tette közzé: a népdalokat 1906-ban, a népmeséket előbb 1907-ben németül két kötetben, majd 1923-ban magyarul is. Ezzel gyakorlatilag megmentette a sziget néprajzának és az itt beszélt archaizáló török nyelvjárásnak egy szeletét, közel hetven évvel annak elsüllyesztése előtt. Kúnos valószínűleg a magyar okkupáció nélkül is eljutott volna a szigetre, de a ruméliai török világ fokozatos eltűnése mellett Ada Kaleh korabeli magyarországi népszerűsége is közrejátszhatott abban, hogy érdeklődése a sziget felé fordult. Ha így nézzük, az évtizedes osztrák-magyar törekvések talán nem voltak egészen hiábavalóak.

Ada-Kaleh szigetéről az első összefoglaló blogbejegyzés a Falanszteren jelent meg. A szigetről a Dunai Szigetek tesz közzé rendszeresen információgazdag bejegyzéseket, sok kevéssé ismert adattal és képpel. 2011-ben Bukarestben nagy kiállítást is rendeztek róla, amelynek katalógusáról, Marian Țuțui Ada-Kaleh sau Orientul scufundat (Ada-Kaleh, avagy az elsüllyedt Kelet) c. kötetéről hamarosan beszámolunk.

Társasutazás Ada Kaleh érintésével. Hirdetés a Budapesti Hírlap 1899. június 17-i számából

Életképeslap Ada-Kalehről, az eredeti változat (fent) néhány turistacsalogató háremhölggyel feldobva (lent)


adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr adakalehdobr



Elröpítjük Perzsiába


A Wang folyón immár hagyománnyá vált, hogy Ashura ünnepén, Irán legnagyobb vallási ünnepségén tíznapos körutat teszünk Irán történelmi városain át, Teherántól Kashanon, Abyanén, Iszfahánon, Yazdon és Perszepoliszon keresztül Sirázig. Irán városai mindig gyönyörűek, de Ashura hetében kiváltképpen, amikor egész héten át mindenütt ünnepelnek, a nyugati vendégeket örömmel fogadják, barátaink a mecsetekben látnak vendégül minket, és olyan közel kerülhetünk a perzsa emberekhez, amire máskor nemigen van mód.


Útjainknak már széles körben híre ment, s az idei Ashura-körút iránt – amely idén szeptember végére és október elejére esik – nagyon nagy az érdeklődés. Ezért holnap, csütörtök este 6-kor rendkívüli blogtalálkozót szervezünk szokásos helyszínünkön, a Selfie Bár különtermében (Rákóczí út 29, a Rókus kórház melletti sarkon), ahol képes-térképes beszámolót tartunk tervezett utunkról, és minden kérdésre válaszolunk.

Szívesen látjuk
• azt is, aki már biztosan tudja, hogy jön, mert itt meglátja, hova jön
• azt is, aki még csak fontolgatja az utat, mert itt elhatározásra juthat
• és azt is, aki biztos benne, hogy nem jön, mert akkor itt kap a legtöbbet az iráni út varázsából.

Belépődíj nincs, de szokás szerint az előadás előtti-alatti-utáni étel-ital-fogyasztás a terembérletünket csökkenti, ezért mindenkit arra kérünk, egyen-igyon bátran a Wang folyó egészségére és támogatására. És előkészületnek olvasgassák Iránról szóló összegyűjtött bejegyzéseinket a persian.wangfolyo.com címen.

U.I. Minthogy nagyon sokan jelezték, hogy szeretnének eljönni az előadásra, de az időpont nem alkalmas nekik, ezért a csütörtöki találkozót átrakjuk néhány héttel későbbre. Ha megvan az időpont, körlevelet írok, úgyhogy már csak ezért is érdemes feliratkozni a wang@studiolum.com levelezőlistára.

Tea és ló eladó


a tea és ló útján, Shaxi piacterén. Ugyanitt a Qing-kori színházban minden nap hagyományos előadás. Lijiangban friss jaktej és jaktej-fagylalt, Daliban téglákba préselt pu erh tea, Nuodengben kősókristály az ezeréves sóbányákból, Baoshanban antikvárius asztalok az utcán, amerre a szem ellát.


A tea és ló útján, ahogyan a Selyemút délnyugat-kínai szakaszát nevezik, már évezredek óta utaznak a legkülönfélébb áruk Yünnantól és Szecsuantól fel Tibetig, s le Burmán és Vietnamon át Indiáig. A Himalája alatti magasföldön, a világ néhány legnagyobb folyójának völgyeiben kanyargó utak tucatnyi nemzetiség és kultúra földjén, ezeréves városkák füzérén vezetnek keresztül, amelyekben, úgy érezni, megállt az idő.

Ezeket az utakat járjuk végig, és ezeket a városkákat látogatjuk meg a Wang folyó utazóival ez év novemberében. Útitervünkről most először tartunk részletes, térképes-képes beszámolót a Wang folyó blogtalálkozóinak szokásos helyszínén, a Selfie Bár különtermében (Bp. Rákóczi út 29.) április 27-én, csütörtökön délután 6-kor. Minden érdeklődőt szeretettel látunk. Belépődíj nincs, de minthogy a fogyasztást leszámítják a terem bérleti díjából, ezért mindenkit arra kérünk, egyenek-igyanak a Wang folyó egészségére és javára.

ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1


A latin ötven árnyalata


Madárperspektívából nézve az embernek lehet az a megnyugtató illúziója, hogy az országhatárok egyszersmind nyelvhatárokat is jelentenek. Pláne ott, ahol a határok a népeket elválasztó nagy hegyvonulatok, az Alpok vagy a Pireneusok gerincét követik. Németországban németül beszélnek, Olaszországban olaszul. Franciaországban franciául, Spanyolországban spanyolul (no jó, Katalóniában katalánul). Ezt támogatja az a történelmi tapasztalat is, hogy Kelet-Európában az elmúlt évszázadban az országhatárok változását a megfelelő (vagy nem megfelelő) nyelvű népek áttelepítése vagy erőszakos beolvasztása is követte, úgyhogy például az 1939-ben önkényesen meghúzott ukrán-lengyel vagy az 1945-ben ugyancsak önkényesen kijelölt német-lengyel határ két oldalán tényleg nem találunk már a másik oldal nyelvén beszélőt. Ha azonban hangyaperspektívából kell végignéznünk egy boldogabb határsávot, ahol sem a határ, sem a lakók nem sokat mozogtak az elmúlt századok folyamán, egészen mást tapasztalhatunk.

Katalónia legészakibb tartományából, Boí völgyéből, az európai románkor egyik bölcsőjéből akarok átmenni északra, Franciaország legdélebbi tartományába, Felső-Garonne-ba, Saint-Bertrand-de-Comminges zarándoktemplomához, amely a középkor folyamán a völgy lakóinak legközelebbi csatlakozási pontja volt a nagy compostelai zarándokúthoz. A völgy bejáratánál őrködő Castilló de Tortól a commingesi székesegyházig a távolság csupán kilencven kilométer, autóval a kötelező lassításokkal együtt is másfél óra alatt megtehető.


A célállomás, Saint-Bertrand-de-Comminges spanyol nyelvű Wikipedia-oldala közli (noha a francia nem), hogy a városkát occitán nyelven San Bertran de Comenge-nek nevezik. Miért érdekes ez? Mert a város lakói – igaz, egyre csökkenő arányban – ezen a nyelven beszélnek. Az occitán – a lengua d’oc, ahogy Dante nevezte az „igen”-t jelentő oc szóról, szembeállítva saját lingua de sì-jével – volt Dél-Franciaország eredeti latin nyelvváltozata, amelyet a francia nyelv az utóbbi évszázadok során egyre inkább háttérbe szorított.

De maga az occitán is több, egymástól különböző nyelvjárásra oszlik a keleti provanszáltól a nyugati gasconig, amelyet itt, Saint-Bertrandban és környékén beszélnek. Erről a nyelvjárásról valamennyien hallottunk már, hiszen egyik leghíresebb beszélője D’Artagnan volt, a negyedik muskétás, akit újoncként Párizsba kerülve éppen gascogne-i tájszólása miatt gúnyoltak. A kiváló gascogne-i katonák adták a királyi muskétás testőrség gerincét, nyelvileg is különös színfoltot képviselve a 17. századi Párizsban. A másik leghíresebb gascon beszélő pedig maga Szűz Mária volt. Legalábbis a lourdes-i pásztorlánynak, Bernadette Soubirous-nak 1858-as látomásában az utóbbi anyanyelvén jelentette ki: Que sòi era Immaculada Councepciou, „én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”, ahogyan az máig áll lourdes-i szobrának talapzatán. Nem csoda, hogy a helybéliek büszkék ősi nyelvükre, s egyre több faluban látni, hogy ezen a nyelven működtetnek óvodát és általános iskolát, noha az occitán egyetlen változata sem hivatalosan elismert nyelv Franciaországban.




A spanyol avagy katalán határon átérve azt várnánk, hogy ettől kezdve már a spanyolt, illetve katalánt beszélik. De az első kávézó Bossòst városkában, amelynek utcái fölött mint a Fuji lebeg a Tuc d’Aubàs hegye, a büszke Er Occitan – Az Occitán – nevet viseli, ráadásul mint a névelőből látszik, nem spanyolul vagy katalánul, hanem occitán nyelven.



És a város 11. századi, románkori templomának – amelynek északi kapuját az egyik legbájosabb románkori Szűz Mária-dombormű díszíti – információs tábláján szintén nem a katalán vagy a spanyol a fő nyelv. Hanem egy olyan, amelyikről nyelvtudás híján csak feltételezhető, hogy ezek szerint occitán. A feltételezés helyes, de nem pontos.



Néhány faluval arrébb, Vila románkori templomának kapuján ugyanis ki van írva, hogy a környező Aran-völgy melyik településén mikor és milyen nyelven tartanak misét. Már a kiírás nyelve és a napok neve is furcsa. S a völgy központjában, Vielhában – amelyet spanyolul és katalánul egyaránt Viellának neveznek, mégis ez a változat van kiírva a város határában – vasárnap este aranès nyelvű mise van.




Az aranès vagy aráni nyelv az occitánnak, pontosabban a gascon tájszólásnak, még pontosabban a pireneusi gasconnak az a változata, amelyet, mint neve mutatja, az Aran-völgyben beszélnek. Ez a kis terület, amely a Pireneusok gerincétől már északra esik, de még Katalóniához tartozik, a Garonne folyó forrásvidéke. Az itt élők nyelvjárása közelebb áll a szomszédos occitánhoz, mint a katalánhoz, amelytől a hegygerinc választja el őket. Beszélőinek száma nem egészen tízezer, ennek ellenére a völgy hivatalos nyelvének számít, sőt 2010-ben a katalán parlament a katalán és a spanyol mellett egész Katalónia harmadik hivatalos nyelvének fogadta el. Ilyenformán Katalónia az egyetlen állam, ahol az occitán nyelv egy változata hivatalos státuszt élvez.


A hegyen átkelve érünk vissza a boí völgybe. Ez már Katalóniában van, tehát, vélhetnénk, katalánul beszélnek. Igen ám, de hogyan? A boltokban és kocsmákban egymás között beszélt nyelv érzékelhetően eltér a barcelonaitól: mélyebb fekvésű, sok helyen -a-t vagy -au-t mondanak -e helyett, a szóvégi -er-t franciásan -é-nek ejtik, sok spanyol szót használnak. Ez a ribagorzai nyelvjárás, amelyet a katalán-aragóniai határ két oldalán beszélnek az ott amúgy hivatalos katalán illetve spanyol helyett. Joan Corominas, a nagy nyelvész ugyan ezt tartja a katalán „legarchaikusabb és legtisztább” változatának, de hogy sztenderd katalánt halljon az ember, ahhoz még jó néhány völgyet kell utaznia délkelet felé.

A neolatin nyelvészet azt tanítja, hogy az egykori római birodalmat Szicíliától Normandiáig végigjárva minden szomszédos falu érti egymást. Szép ilyen kis léptékben látni, hogyan működik ez a valóságban.


A híd

Maurice de Flaminck, A híd (részlet, é.n., 1890es évek). A potsdami múzeum nagy impresszionista kiállításáról

Neuköllnben, török lacikonyhában ebédelünk a berlini városnéző csoporttal. Húsz ember sok a kis étkezdébe, mások asztalához kell ülnünk. Szelíd kicsi ember kisfiával ebédel, lassan nyílik meg, jól beszél angolul. Aleppóból jöttek, hosszú, életveszélyes úton, sok határon át. Feleség és anya nincs, nem tudni, hol maradt el, nem merünk rákérdezni. A kisfiú már iskolába megy, menekültiskolába, néhány szót tud már németül, büszkén játszik az előlegbe kapott színes ceruzákkal. Aztán persze elkerülhetetlen: „És maguk honnan vannak?” Nehéz kibökni, nem tudjuk, milyen emléket hozott magával az egyik határról a sok közül. „Magyarországról.” Az apa lefordítja kisfiának. A kisfiú arca felderül, felemeli a színes ceruzát: „Magyarország barát!” Áldassék a neve annak a névtelennek, aki miatt így gondol ránk.

Perzsa diszkó


Én ezeket a dalokat ismerem. Ezek szólnak a taxiban, már ahogy az ember elindul a városba a Khomeini repülőtérről, ezek dübörögnek a kebabozóban és a bazárban, ezek zsibbasztják az agyat az egész napos buszúton a sivatagon át. De sosem láttam még rájuk nyilvánosan táncolni, különösen nem whiskyspohárral a kézben, pláne nem fedetlen hajú, combnál véget érő szoknyájú lányok társagában. Ezekért a mellékkörülményekért egyenként is több év börtön járna Iránban. De nem Berlinben, a neuköllni Werkstatt der Kulturenben, amelynek pincéjében ma éjjel Noruz-napi, tavaszújévi diszkót tartanak. A dalok az iráni mulatós zene jellegzetes darabjai, hol perzsául siránkoznak a szerelem gyötrelmeiről és a felnőtté válás elkerülhetetlenségéről, hol az Iránban egyre divatosabb egyiptomi popzenét éneklik arabul, hol iráni-azerbajdzsáni török vagy kurd népdalokra vált az énekes a jelenlévő iráni nemzetiségek kedvéért. A közönség még hazai módon reagál, a fiúk fiúkkal, a lányok lányokkal táncolnak, de legalább már nem külön szobában, hanem egy térben, maguk is zavartan nevetve a szokatlan helyzeten. A gyerekek ott téblábolnak a színpad szélén, ők már belenőnek a a szituációba, a felnőtteket imitálják, míg csak éjféltájban el nem viszik őket aludni.

Habibi (Kedvesem), arab szöveggel.

werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz

És a bónusz: Üsküdara, a balkáni vándordallam, amelyről már írtunk, ma este iráni előadásban

Odüsszeusz


Vasárnap délután az AirBerlin még enged becsekkelni a másnap reggel Pestről Berlinbe induló járatra, csak fél óra múlva kapok tőlük e-mailt, hogy a járatot törölték, ha bármi kérdésem van, hívjam a 60 cent/perc emelt díjas tudakozójukat. Tíz percig várok, de senki nem veszi fel. Közben indul a budai városvezetésem, Katát kérem meg otthon, Berlinben, hogy hívja fel az irodát. Ő huszonhat egész percig vár, mielőtt lerakja. Több órás berlini válságtanácskozás után az eredmény: hétfőre Berlin mindkét reptere teljes sztrájkot hirdetett, lehet, hogy keddre is kiterjed – mialatt ezt írom a berlini buszon, már szerdára is – úgyhogy ha haza akarok érni a csütörtöki berlini vezetésem előtt, muszáj elavult szárazföldi eszközökhöz folyamodnom. Reggel vonattal megyek Bécsbe, hogy akkor már megnézzem a nagy Schiele-kiállítást az Albertinában, s onnan tovább busszal Berlinbe.

A kiállítás tényleg pompás, akárcsak mellette a Batliner-gyűjtemény Monettől Picassóig kiállítása, amely van olyan fajsúlyos, mint a Scsukin-gyűjtemény, de sokkal kisebb rajta a tömeg. Írok is róluk a következő hetekben.

Kimegyek a Naschmarktra, bécsi látogatásaink rituális ejtőző helyére. Görög hegyi teát akarok venni. Régen a görög fűszeresnél lehetett kapni, de változik a piac etnikai összetétele, most a bosnyák teaárusok igazítanak útba, hogy a szemközti görög borboltban van. Megkapom, egy üveg recinát is vennék mellé kettő ötvenért. „Honnan jött?” kérdezi a boltos németül. „Magyarországról”, mondom. „Jó napot”, mondja magyarul, hibátlan akcentussal. „És maguk”, kérdezek vissza én is, és már a nyelvem hegyén van viszonzásul a görög kalimera. „Szamarkandból”, mondja. „Üzbegisztánból?” kérdezem döbbenten, oroszra fordítva a szót. „Úgy, úgy”, mondja ő is oroszul. „Látom, több nyelven beszél. Ért po-jevrejszki, zsidóul is?” „A jiddist értem,” mondom. „A gutn tog, vi geyt es?” rikkant vígan. „Mazl tov!”, viszonzom. A kettő ötvenből csak kettőt fogad el a recináért, és sz prazdnyikom! boldog purimot kívánunk egymásnak.

Az esti busz indulásáig van még egy órám, beülök a Hauptbahnhof aljában a L’Osteria olasz étterembe. Belépéskor az embert a német pincérek buona serával köszöntik, kissé bosszankodom a modorosságon, de akkor már én is olaszul válaszolok és rendelek. A pincérlány állja a sarat, nagyon jól, noha érezhető északi akcentussal viszi végig az olasz diskurzust. Sokkal jobban, mint a szomszéd asztalnál a német pincérfiú, aki az olasz szóra is csak németül felel. A végén a pincérnő hosszan tanulmányozza az egzotikus nevet a berlini hitelkártyán. „Magyarul is beszél?” kérdezi olaszul. „Igen”, mondom. „Én is”, mondja magyarul. A pesti Olasz Intézetben tanult olaszul, tolmács akar lenni, de még pénzt kell rá keresnie. „Képzeld, az úr úgy beszél olaszul, mint egy olasz, csak a végén derült ki, hogy magyar”, újságolja magyarul a „német” pincérfiúnak.

Beszállok a buszba, elkezdem írni ezt a bejegyzést. Rendkívül testes nő telepszik mellém, csak gépelő könyököm szab neki határt, hogy áthassa az én ülésemet is. Pár másodperc múlva fel is teszi a kérdést, brauchen Sie immer so viel Platz, végig ennyi helyre lesz szüksége? Ránevetek, és bele sem gondolva csúszik ki belőlem a kérdés: und Sie brauchen immer so viel Platz? és magának mindig ennyi helyre van szüksége? Döbbenten néz rám, valamit morog szerbül, és eltűnik a busz mélyében.

Folyamőrség


A Fal már huszonnyolc éve leomlott, épp amennyit élt. A sebek lassan behegednek. Ki emlékszik még rá, hogy a Potsdamer Platzon erdő volt, ahonnét hajnalban varjak ezrei szálltak fel, hogy a Märkisches Museum mögött az utca egy falnak támasztott trabantban végződött? Csak a feltűnően új házak hézagmentes sora árulkodik a múlt hiányáról, csak az aszfaltban futó bazaltkocka-sor varrata terít még egy layert erre a csupa-varrat városra. És mégis, huszonnyolc év után is a legváratlanabb helyeken nyílik repedés a téridőben, a város közepén még egyszer feltámad a falromantika. Néhány száz méterre a Checkpoint Charlie-tól, ahol ma már perzsa művész panoptikumában kell újraélni, milyen volt átkandikálni a falon, a Stallschreiberstraße mentén, ahol a Berlinbe látogató Martin Luther King személyesen sietett lesújtó véleményt mondani az aznap reggeli DDR-Flüchtlingre tüzet nyitó keletnémet határőrökről, tegnapról mára eltűnt a senki földjén huszonnyolc éve izmosodó sarjerdő. A munkagépek által feltúrt föld közepén hosszú fehér hajú őr vigyáz a kivágott fára, kutyája nyüszítésére fordul hátra, int a kamerába. A nyiladékon át ide világít az Alte Jakobsstraße új házsora, az Alexanderplatz tévétornya. A grund szélén futó műkő tömbök már nem sokáig jelzik a fal egykori vonalát. Az idő újabb darabot nyelt el a félmúlt zátonyszigetei közül.

stall stall stall stall stall stall stall


Blogtalálkozó! Díszvendégek: Grúzia és Szicília


Szombaton, március 11-én délután 3-tól 6-ig újra blogtalálkozót tartunk törzshelyünkön, a Selfie Bár különtermében (Budapest, Rákóczi út 29., a Rókus kórház mellett). A találkozó keretes szerkezetét két előadás biztosítja, következő közös útjaink két helyszínéről. Az elsőben, nem sokkal a kezdés után, június-júliusi grúziai útjainkról adok áttekintést, mégpedig mindkét verzióról: azokról is, amelyek júniusban Tushetiben, és arról, amely júliusban Szvanetiben csúcsosodik ki. Utána kötetlen beszélgetés és sörözés, majd olyan fél-háromnegyed öt tájt bemutatom húsvéti szicíliai utunk állomásait is. Ezt az előadást ajánlom nemcsak az út résztvevőinek, hanem azoknak is, akik a létszám beteltével lemaradtak az útról, hogy eldönthessék, akarnak-e jönni a december elején, Santa Lucia ünnepére ismét megszervezendő szicíliai útra. És persze mindenki mást is szeretettel látunk!